Bagi László Hezekiah:
Ének a tavaszi esõben
Most az új élet szikráit szórják a felhõk,
Egy kis bogárnak szép szirom tart ernyõt,
A föld issza az égi könnyeket, én dúdolom a dalt,
Azt a tegnapi nótát, mi az árnyékon túl megvigasztalt:
Összeolvad két esõcsepp,
Utat szül az erõs Csend,
Lesz csermely, patak, nagy folyó,
És növekedsz te, az Álmot Alkotó...
Benned ég a Tûz,
A Vízzel összefûz,
A Természet Sorssá emel,
Te Szeretet-oltár leszel,
Mosollyal áldozol,
Mindenkit átkarol...
Szivárványt rajzol a Nap,
A lélek szárnyra kap,
Dalol az ázott fû, föld és kövek,
Az ember, ki egy célt követ,
A madarak könnyed röpte,
És az égi áldás könnyre
A fák koronája tart sátrakat,
S mindben látod Társadat...
A tócsák Öröm tükrei,
S virággal körbe ülteti
Az anyaföld-lélegzet,
Erdõk mélye suttog az életnek,
Való mesét, neked, rólad,
Útjára engeded a felszakadt sóhajt,
A Láthatatlant magadhoz öleled,
S továbbadod, úgy, ahogyan Õ szeret...
Már érted: a Szeretet által vagy Minden,
És ez a Tûz énekel most itt benn,
Míg az esõ-permet-függönyben a tavasz illata,
Az égbolton az Ígéret ragyogó csillaga...
S velem virraszt a Kétszárnyú, a vízcsepp tollán lepereg,
Trillájából tudom: tovahajóznak a kincset rejtõ fellegek,
Csillogó harmattal köszönt a hajnal, élet-áztatta-fényben,
És Isten áldott dallama felcsendül - minden teremtett lényben...
/Hezekiah, Iszathámi, 2006./